XIII. FEJEZET

A halál utáni élet alapelvei

Nem lehet nagyon erősen ragaszkodni ahhoz, hogy az emberben a halál beálltával hirtelen változás megy végbe. Éppen ellenkezőleg, az ember halála után pontosan ugyanaz marad, mint annak előtte volt, kivéve, hogy többé nincs fizikai teste. Ugyanaz az értelme, ugyanaz a beállítottsága, ugyanazok az erényei és bűnei, a fizikai test elvesztése nem teszi különbözőbbé másoktól, mint egy kabát levetése. Egyébként is azok között a körülmények között találja magát, amelyeket saját gondolatai és vágyai már megteremtettek számára. Nem létezik olyan, mint kívülről jövő jutalom vagy büntetés, csak annak a jelenlegi eredménye, amit saját maga tett, mondott és gondolt, amíg a fizikai világban élt.

Ahogyan a halál utáni asztrális élet leírásával haladunk előre, fel fogjuk ismerni, hogy a valódi tények jelentős pontossággal megegyeznek a katolikusok purgatóriumával és a görögök Hádésszel vagy alvilággal kapcsolatos elképzelésével.

A halál általános kiegyenlítőként való költői elképzelése csak tudatlanságból született abszurditás, mert valójában a fizikai test elvesztése a legtöbb esetben sem a jellemben, sem az értelemben semmilyen változást nem okoz, ezért az úgynevezett halottak között is éppen oly sok értelembeli különbség van, mint az élők között.

Az első és legfontosabb tény, amit meg kell értenünk, hogy a halál után nem valami furcsa élet következik, hanem a jelenlegi fizikai élet folytatása, de bizonyos megváltozott feltételek között.

Annyira így van ez, hogy amikor az ember először érkezik az asztrális síkra a fizikai halál után, nem mindig ismeri fel, hogy meghalt, és még akkor is, amikor rájön, hogy mi történt vele, nem mindig érti meg elsőre, hogy az asztrális világ miben különbözik a fizikaitól.

Néhány esetben az emberek azt a tényt, hogy még mindig tudatuknál vannak, teljes bizonyítéknak tekintik, hogy nem haltak meg, és ez így van a lélek halhatatlanságában való, sokszor hangoztatott hite ellenére.

Ha az ember korábban soha nem hallott az asztrális sík életéről, valószínűleg többé-kevésbé összezavarják azok a teljesen váratlan körülmények, amelyek között magát találja. Végül elfogadja ezeket a körülményeket, amiket nem ért, és szükségesnek és elkerülhetetlennek tartja azokat.

Szétnézve az új világban, első pillantásra valószínűleg nagyon kevés különbséget lát, és feltételezi, hogy ugyanarra a világra tekint, mint korábban. Amint már láttuk, az asztrális anyag minden fokozatát vonzza a fizikai anyag megfelelő fokozata. Ezért ha úgy képzeljük, hogy a fizikai világ megszűnt létezni, anélkül, hogy bármilyen más változás történt volna, annak tökéletes másolatát még mindig megtaláljuk az asztrális anyagban. Ennek következtében az asztrális síkon lévő ember még mindig látja a megszokott falakat, bútorokat, embereket, stb., és a legsűrűbb asztrális anyagtípus a korábbival megegyező tisztaságú körvonalakat teremt. Ha azonban alaposabban megvizsgálná ezeket a tárgyakat, azt észlelné, hogy mindenrészecske láthatóan gyors mozgásban van, ahelyett, hogy csak láthatatlanul mozognának, mint a fizikai síkon teszik. Azonban – ahogyan ezt néhányan gondosan megfigyelték – aki meghal, először gyakran észre sem veszi, hogy bármilyen változás is történt vele. Így sokan, különösen a nyugati országokban, nehezen hiszik el, hogy meghaltak, egyszerűen azért, mert még mindig látnak, hallanak, éreznek és gondolkodnak. A történtek megértése valószínűleg fokozatosan kezd felderengeni, amint az ember felismeri, hogy bár láthatja barátait, de nem tud mindig érintkezni velük. Néha beszél hozzájuk, és úgy tűnik, nem hallják, megpróbálja megérinteni őket, és azt találja, hogy nem tud hatni rájuk. Sőt, egy időre azt is elhiteti magával, hogy álmodik, mert máskor, amikor barátai alszanak, tökéletesen észreveszik, és beszélnek vele, mint régen.

Majd fokozatosan kezdi felismerni a jelenlegi élete és azon élete közötti különbségeket, amelyet a fizikai világban élt. Például hamarosan úgy találja, hogy minden fájdalom és fáradtság megszűnt számára. Arra is rájön, hogy az asztrális világban a vágyak és a gondolatok látható formában fejeződnek ki, bár ezek leginkább a sík finomabb anyagából állnak. Ahogyan élete halad tovább, ezek egyre inkább nyilvánvalókká válnak.

Mi több, bár az asztrális síkon levő ember általában nem képes látni barátai fizikai testeit, láthatja és látja is az asztrális testüket, ennek következtében ismeri érzéseiket és gondolataikat. Így szükségszerűen nem lesz képes fizikai életük eseményeit részleteiben is követni, viszont azonnal felismer olyan érzéseket, mint a szeretet, a gyűlölet, a féltékenység vagy irigység, mert azok barátai asztrális testén keresztül fejeződnek ki.

Így, bár az élők gyakran azt feltételezik, hogy „elvesztették” a halottat, a halottak egy pillanatig sincsenek abban a hitben, hogy elvesztették az élőket.

Valójában a halál után az asztrális testében élő embert sokkal könnyebben és mélyebben befolyásolják a fizikai világbeli barátai érzelmei, mint amikor a földön volt, mert nincs fizikai teste, amely tompítaná érzékelését.

Az asztrális síkon lévő ember általában a tárgyak nem teljes asztrális mását látja, csak azt a részét, amely ahhoz az adott alsíkhoz tartozik, amelyen abban a pillanatban él.

Sőt az ember nem mindig ismeri fel biztonsággal egy fizikai test asztrális mását, még amikor látja is azt. Általában jelentős gyakorlatra van szüksége, mielőtt tisztán azonosítani tudná a tárgyakat, és minden kísérlete, hogy azokkal foglalkozzon, könnyen megbízhatatlan és bizonytalan eredményt ad. Ennek példáival gyakran találkozunk a kísértetjárta házakban, ahol kődobálás és fizikai tárgyak bizonytalan és ügyetlen mozgatása történik.

Gyakran mivel a halott nem jön rá, hogy nem kell dolgoznia egy élőért, ennie, aludnia, stb., az ember a halála után folytathatja az étel elkészítést és elfogyaszthatja a teljesen képzelete által teremtett ételeket, sőt akár házat is építhet magának, hogy abban lakjon. Feljegyezték egy ember esetét, aki kőről kőre épített magának egy házat, és minden követ külön-külön teremtett meg saját gondolataival. Természetesen ugyanezzel az erőfeszítéssel egyszerre az egész házat is megteremthette volna. Végül megértették vele, hogy mivel a köveknek nincs súlyuk, a fizikai sík állapotaitól eltérő körülmények között van, és így vették rá további kutatásokra.

Ehhez hasonlóan, az ember, akinek az asztrális élet körülményei újak, egy szobába való be- és kilépését továbbra is az ajtón vagy az ablakon keresztül folytathatja, és nem jön rá, hogy a falakon éppen olyan könnyedén mehet keresztül. Ugyanezért járhat a földön, noha éppúgy repülhetne is a levegőben.

Az az ember, aki már a földi élete alatt olvasott róluk vagy máshogyan ismerkedett meg az asztrális élet általános körülményeivel, természetesen a halál után többé-kevésbé ismerősnek találja ezt a világot, és ennek következtében nem kell a fejét törnie, hogy mit kezdjen magával.

Még az e témával foglalkozó okkult tanítás értelmes megítélése is – amint a tapasztalat bizonyítja – rendkívül előnyös az emberre a halál után, sőt az is komoly előnyt jelent, ha az ember már hallott valamit az asztrális élet körülményeiről, akkor is, ha ezeket a tanításokat a sok hipotézis egyikének tekintette, és többet nem is törődött velük. Mások esetében, akik az asztrális világgal kapcsolatos ismereteikben nem ilyen szerencsések, az a legjobb módszer, ha szemügyre veszik helyzetüket, és igyekeznek megérteni az előttük álló élet természetét, és azt, hogyan tehetik azt a leghasznosabbá. Ezen felül jól teszik, ha valamilyen tapasztalt baráttal beszélgetnek erről a kérdésről.

A fent leírt élet körülményei alkotják a kâmalokát, szó szerint a kâma vagy a vágy világának helyét, a skolasztikus teológia Limbuszát. Általában a kâmaloka kifejezés azt a helyet jelenti, amelyet értelmes és félig értelmes lények népesítenek be. Sokféle típusú és alakú élőlény tolong itt, amelyek annyira eltérnek egymástól, mint ahogyan egy fűszál különbözik egy tigristől, vagy a tigris az embertől, és természetesen az elhunyt emberi lényeken kívül sok más lény is él itt. (Lásd a XIX – XXI. fejezetekben) Áthatja a fizikai világot, az pedig az asztrálist, de mivel a két világ anyagának állapotai különböznek egymástól, együtt léteznek anélkül, hogy bármelyik világ lényeinek tudomásuk lenne a másik világ lényeiről. A két világ lakói egymás jelenlétéről csak rendellenes körülmények között vehetnek tudomást.

Így a kâmaloka nincs elkülönítve meghatározott helyszínként, csak a hozzá tartozó lények tudatállapotai választják el az asztrális sík többi részétől. Ezek a lények olyan emberi lények, akik már levetették a sűrű és az éterikus testet, de akik még nem szabadultak meg a kâmától, vagyis a szenvedély- és érzelmi természetüktől. Ezt az állapotot pretalokának is nevezik, mivel a preta olyan emberi lény, aki elvesztette ugyan fizikai testét, de állati természetének öltözéke még terheli.

A kâmalokai állapot az asztrális sík minden egyes alosztályában megtalálható.

A halál kapuján átlépők először komolyan zavart állapotában vannak, egyesek pedig meg vannak rémülve. Amikor szembe kerülnek azokkal a gondolatformákkal, amelyeket ők és a hozzájuk hasonlók teremtettek meg századokon keresztül – egy személyes ördög, egy haragos, és kegyetlen istenség és az örök büntetés gondolataival – gyakran esnek a félelem szánalmas állapotába, és hosszú időt tölthetnek heves mentális szenvedéssel, mielőtt megszabadulnának az ilyen buta és teljesen hamis elképzelésektől.

Az igazság érdekében meg kell említeni, hogy ez a szörnyű rossz csak az úgynevezett protestáns felekezetek között veszi fel legeltúlzottabb formáját. A nagy római katolikus egyház a purgatóriummal kapcsolatos tanításaival sokkal jobban megközelíti az asztrális sík helyes felfogását. Istenfélő hívei mindenesetre felismerik, hogy az az állapot, amiben röviddel a halál után találták magukat, csak ideiglenes, a feladatuk pedig az, hogy erős spirituális törekvéssel megpróbáljanak abból kiemelkedni, amilyen gyorsan csak tudnak. Eközben minden szenvedést, ami érheti őket, úgy fogadnak, mint amire jellembeli fogyatékosságaik csökkentése érdekében szükségük van, mielőtt magasabb és ragyogóbb régiókba léphetnének.

Így megértjük, hogy bár az embereket a vallásuknak meg kellett volna tanítania, hogy mit várjanak, és hogyan éljenek az asztrális síkon, a legtöbb esetben ez nem történik meg. Ennek következtében jó sok magyarázatra van szükség arról az új világról, amelyben magukat találják. A halál után azonban – éppúgy, mint annak előtte is – csak kevesen vannak, akik értelmesen közelítik meg a fejlődés tényét, és akik némileg megértik a helyzetüket, tudják, hogy mi a legjobb teendő. Manapság sok ember – „élők” és „holtak” egyaránt – foglalkozik azzal, hogy törődjön és segítsen azoknak, akik a halál utáni élet valódi természetével kapcsolatban tudatlanságban haltak meg. (Lásd a Láthatatlan segítők című XXVIII. fejezetet.) Sajnos azonban, ahogyan a fizikai síkon is, úgy az asztrális síkon is a tudatlanok csak ritkán készek arra, hogy hasznát vegyék a bölcsek tanácsának vagy példájának.

Egy olyan ember számára, aki fizikai halála előtt már megismerkedett az asztrális sík életének valódi körülményeivel, ennek az életnek az egyik legkellemesebb jellegzetessége a nyugalom és a teljes megszabadulás a kényszerítő létszükségletektől, mint például az evés és az ivás, amelyek megnehezítik a fizikai életet. Az asztrális síkon az ember valóban szabad, szabadon teheti azt, amit szeret, és azzal tölti idejét, amivel akarja.

Amint már említettük, az, aki fizikailag meghalt, folyamatosan visszahúzódik önmagába. A teljes élet és halál ciklusát így egy ellipszishez lehet hasonlítani, amelynek csak a legalacsonyabb része nyúlik le a fizikai világba. A ciklus első része alatt az Én lenyúlik az anyagba, az ív központja meg kell egyezzen a fizikai élet közepével, amikor az Én erői kimerülnek a kifelé áradásban, és elkezdődik a visszahúzódás hosszú folyamata.

Így minden fizikai testetöltést úgy lehet tekinteni, mint az Én – akinek lakhelye a mentális sík magasabb része – kihelyezését kifelé, az alsóbb síkokba. Az Én a lelket kihelyezi, mintha egy befektetés lenne, és azt várja, hogy befektetését tapasztalatokkal gazdagabban veszi majd vissza, amelyek majd új tulajdonságokat fejlesztenek ki benne.

A halál utáni élet asztrális síkon eltöltött része ezért határozottan az Én felé való visszahúzódás időszaka. A fizikai élet utolsó része alatt egyre kevesebbet kell az ember gondolatainak és érdeklődésének csak a fizikai dolgokra irányulnia, hasonlóképpen az asztrális élet során egyre kevesebb figyelmet kell szentelnie az alsóbb asztrális anyagnak, amiből a fizikai tárgyak mása áll, és a magasabb típusú anyaggal kell foglalkoznia, amelyből a vágy- és a gondolatformák állnak. Nem is annyira térbeli helyzetét változtatja meg (bár részben ez is igaz, lásd a XIV. fejezetet), mint inkább érdeklődése központját helyezi át. Ezért azután az elhagyott fizikai világ asztrális mása fokozatosan elhalványul, és élete egyre inkább a gondolatvilágban való életté válik. Vágyai és érzései még megmaradnak, ennek következtében – ami annak a készségnek tudható be, amellyel az asztrális anyag vágyainak és gondolatainak engedelmeskedik – az őt körülvevő formák igen nagymértékben a saját érzelmeit fogják kifejezni, amelyek természete határozza meg elsősorban, hogy élete boldog vagy szomorú lesz-e.

Bár ebben a könyvben nem foglalkozunk a halál utáni élet azon részével, amelyet a „mennyei világban”, vagyis a mentális síkon töltünk el, azért, hogy teljesen megértsük, mi történik az asztrális síkon az asztrális testtel, szem előtt kell tartanunk, hogy az asztrális élet leginkább egy közbeeső szint az élet és a halál teljes ciklusában, előkészület a mentális síkbeli életre.

Amint már láttuk, a fizikai halál után hamarosan az asztrális test felszabadul, a tudat nézőpontjából kifejezve a kâma-manasz szabaddá válik. Ebből az alsó manasz azon része, amely nincs kibogozhatatlanul összegabalyodva a kâmával, fokozatosan felszabadul, és magával viszi azokat a tapasztalatait, amelyek alkalmasak arra, hogy a felső mentális test feldolgozza azokat.

Eközben az alsó manasz azon része, amely még mindig a kâmába belegabalyodva marad, az asztrális testnek egyfajta zavaros tudatosságot ad az éppen lezárt élet eseményeinek töredékes emlékezetével. Ha az érzelmek és a szenvedélyek erősek voltak, a mentális alkotórész pedig gyenge, akkor az asztrális test nagyon erőteljesen energikus lesz, és jelentős ideig fennmarad az asztrális síkon. Nagyfokú tudatosságot is fog mutatni a vele összekeveredett mentális anyag következtében. Másrészt viszont, ha az éppen bezárult földi életet inkább a gondolkodás és a tisztaság jellemezte, mint a szenvedély, akkor az asztrális test alacsony energiaszintű lesz, csak az ember halvány árnyéka lesz, és viszonylag gyorsan szétoszlik és megsemmisül.

XIV. FEJEZET

A halál utáni élet részletei

Az ember asztrális életének körülményeire tekintettel két fő tényezőt kell figyelembe venni:

1. Annak az időnek a hosszát, amelyet egy adott alsíkon eltölt.

2. Tudatosságának mértékét ezen az alsíkon.

Az időtartam hossza az ehhez az alsíkhoz tartozó anyag mennyiségétől függ, amelyet fizikai élete alatt beépített az asztrális testébe. Szükségszerűen addig fog ezen az alsíkon maradni, amíg az annak megfelelő anyag ki nem hullik az asztrális testéből.

Amint már láttuk, a fizikai élet alatt az önmagának felépített asztrális test minőségét közvetlenül szenvedélyei, vágyai és érzelmei, közvetve pedig gondolatai, valamint fizikai szokásai – étel, ital, tisztaság, mértékletesség, stb. – határozzák meg. Egy nyers és durva asztrális test – amelyet egy nyers és durva élet hoz létre – azt eredményezi, hogy az ember csak az alacsony asztrális rezgésekre lesz fogékony, és így a halál után az asztrális test hosszú és lassú feloszlásának folyamata alatt az asztrális síkkal összekötve találja magát.

Másrészt egy finom asztrális test – amelyet egy tiszta és finom élet hoz létre – azt eredményezi, hogy az ember nem lesz fogékony az asztrális világ alacsonyrendű és durva rezgéseire, csak annak magasrendű hatásaira, ennek következtében a halál utáni életében sokkal kevesebb nehézségben lesz része, és fejlődése gyorsan és könnyen fog tovább folyni.

A tudatosság mértéke attól függ, hogy fizikai élete során az adott alsík anyagát milyen szinten keltette életre és használta fel.

Ha a földi élet során szabadjára engedjük az állati természetet, és megengedjük féktelenkedését, ha az értelmi és spirituális részeket elhanyagoljuk vagy elfojtjuk, akkor az asztrális vagy vágytest a halál után hosszú ideig meg fog maradni.

Másrészt, ha a földi élet során legyőzzük és megfékezzük a vágyat, ha megtisztítjuk és kiképezzük a felső természet szolgálatára, akkor az asztrális test kevés energiával rendelkezik, így gyorsan szétoszlik és eltűnik.

Az átlagember azonban halála előtt egyáltalán nem szabadul meg minden alsórendű vágytól, ennek következtében hosszú ideig tartó, többé-kevésbé teljes tudatosságú életet kell eltölteni az asztrális sík különböző alsíkjain, amíg a létrehozott erők kimerítik magukat, és így szabadon engedik a felsőbb Ént.

Az általános alapelv az, hogy amikor az asztrális test egy sík iránti vonzódását kielégítette, durvább részecskéinek nagy része kihullik, és a létezés valamivel magasabb szintjéhez kapcsolódva találja magát. Úgynevezett fajsúlya állandóan csökken, így állandóan felfelé emelkedik a sűrűből a könnyebb rétegbe, és csak akkor áll meg útjában, ha egy időre pontosan egyensúlyba kerül.

Az asztrális világ bármely adott alsíkján lenni annyit jelent, hogy az ember kifejlesztette az asztrális testében levő azon részecskék érzékenységét, amelyek ehhez az alsíkhoz tartoznak. Az asztrális síkon tökéletes látással rendelkezni azt jelenti, hogy az ember az asztrális test minden részecskéjében kifejlesztette az érzékenységét, és így egyidejűleg az összes alsík látható.

Az, aki jó és tiszta életet élt, akinek legerősebb érzelmei és törekvései önzetlenek és spirituálisak voltak, nem fog vonzódni az asztrális síkhoz, és ha teljesen magára marad, kevés olyat talál, ami a síkon tartja, vagy cselekvésre ösztönzi, még itt tartózkodásának viszonylag rövid időszaka alatt is. Földi szenvedélyeit a földi élete alatt megfékezte, akaraterejét pedig magasabb csatornákba irányította, az alsóbbrendű vágyaknak az asztrális síkon kimerítendő energiájuk csak kevés van. Ezért itt tartózkodása nagyon rövid lesz, és a legvalószínűbb, hogy álomszerűen, félig öntudatlanul éli át, amíg csak mély álomba nem merül, ami során magasabb princípiumai véglegesen megszabadulnak asztrális testétől, és belépnek a mennyei világ üdvözült életébe.

Még szakszerűbben kifejezve, a manasz a földi élet alatt megtisztítja a kâmát, amellyel össze van fonódva, és így ami a halál után megmarad a kâmából, az egyszerű maradék, amitől a visszahúzódó Én könnyen megszabadul. Az ilyen ember ezért kevés tudatossággal fog rendelkezni az asztrális síkon.

Az is lehetséges, hogy valakinek az asztrális testében előző életei eredményeként sok durva asztrális anyag van. Még akkor is, ha úgy nőtt fel és úgy élte életét, hogy nem keltette életre ezt a durva anyagot, abból sokat kidobhatott, és finomabb anyagokkal helyettesíthette, még mindig jó sok megmaradhatott abból. Ennek következtében az embernek egy ideig az asztrális sík egyik alacsony szintjén kell maradnia, amíg csak az egész durva anyag ki nem hullik. Mivel azonban a durva anyag nem volt életre keltve, az ember csak kevéssé lesz tudatos, és itt tartózkodása alatt gyakorlatilag aludni fog.

Van egy kritikus pontként ismert állapot az anyag minden halmazállapot-párja között. A jeget egy pontig lehet melegíteni, ahol a legkisebb hőemelkedés már folyékonnyá változtatja, a vizet egy pontig lehet melegíteni, ahol a legcsekélyebb hőemelkedés is gőzzé változtatja. Ugyanúgy az asztrális anyag minden halmazállapotát oly finomságú pontra lehet emelni, hogy bármilyen további finomítás a következő magasabb halmazállapotba változtatja át. Ha az ember ezt az asztrális testében levő minden halmazállapottal megteszi úgy, hogy az anyag a lehető legfinomabb fokra megtisztul, akkor a szétbontó erő első érintése megtöri annak kohézióját, és eredeti állapotába oldja fel, szabaddá teszi, hogy azonnal átmehessen a következő alsíkra. Így áthaladása az asztrális síkon elképzelhetetlen gyorsasággal történik meg, és a síkon keresztül a mennyei világ magasabb állapotába gyakorlatilag egy pillanat alatt fog átvillanni.

A halál után a mennyei világba vezető útján mindenkinek keresztül kell haladnia az asztrális sík valamennyi alsíkján. De hogy tudatos lesz-e bármelyiken vagy mindegyiken, és milyen mértékben, az a fent felsorolt tényezőktől függ.

Ezek miatt világos, hogy a tudatosság mértéke, amellyel az ember az asztrális síkon rendelkezhet, és az az időtartam, amit a mennyei világ felé haladtában itt eltölt, széles határok között változhat. Vannak néhányan, akik csak néhány órát vagy napot töltenek az asztrális síkon, mások sok évig, esetleg évszázadokig maradnak itt.

A mindennapi ember számára a halál után az asztrális síkon eltöltött 20-30 év jó átlag. Kivételes eset I. Erzsébet királynő, aki olyan erősen szerette hazáját, hogy csak nemrég lépett át a mennyei világba, és a halála óta eltelt időt azzal töltötte, hogy megkísérelte – egész mostanáig szinte sikertelenül – megértetni utódaival az elgondolásait arról, hogy mit kellene tenni Angliáért.

Egy másik figyelemreméltó példa Viktória királynő esete, aki nagyon gyorsan haladt keresztül az asztrális síkon, és lépett be a mennyei világba. Gyors haladása kétségtelenül a felé irányított milliónyi szerető és hálás gondolatformának és a veleszületett jóságának köszönhető.

A földi életek közti időtartam általános kérdése bonyolult. Itt röviden ezeknek az időközöknek csak az asztrális részét érinthetjük. További részleteket a tanulmányozó a The Inner Life [A belső élet] című könyv II. kötetében talál.

A számításba veendő három alapvető tényező a következő:

1. az Én típusa,

2. az egyéniesülés módja,

3. az utolsó földi élet hossza és természete.

Általánosságban elmondható, hogy aki fiatalon halt meg, rövidebb időszakot fog eltölteni, mint aki idős korban halt meg, de valószínűleg arányaiban hosszabb asztrális élete lesz, mert az erős érzelmek legnagyobb része, amelyek az asztrális testben élik ki magukat, a fizikai élet korai szakaszában keletkeznek.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy az asztrális világban a szokásos időmérési módszereinket bajosan lehet alkalmazni. Még a fizikai életben is az aggodalom vagy a fájdalom néhány órát szinte végtelenné nyújt, az asztrális síkon pedig ez a jellegzetesség százszorosan megnövekszik.

Az asztrális síkon az időt csak érzékeivel mérheti az ember. E tény elferdítéséből származik az örök kárhozat téves elképzelése.

Láttuk tehát, hogy (1) mind az eltöltött idő, (2) mind a megtapasztalt tudatosság mértéke az asztrális sík minden szintjén nagymértékben függ a fizikai világban eltöltött élet jellegétől. Egy másik nagyon fontos tényező az ember értelmi hozzáállása a fizikai halál után.

Az asztrális életet éppen úgy lehet az akarattal irányítani, mint ahogyan a fizikai életet. A kis akarat- vagy kezdeményező erővel rendelkező ember a fizikai és az asztrális világban egyaránt nagymértékben ki van szolgáltatva azoknak a körülményeknek, amelyeket önmaga számára teremtett meg. Másrészt egy határozott ember mindig ki tudja hozni a legjobbat a körülményeiből, és saját életét éli azok ellenére is.

Az ember ezért nem menekül meg a rossz hajlamoktól az asztrális világban, hacsak határozottan nem ezért a célért dolgozik. Hacsak nem tesz határozott erőfeszítéseket, szükségszerűen szenvedni fog attól, hogy képtelen kielégíteni azokat a kínzó vágyakat, amelyek csak a fizikai test segítségével lennének kielégíthetők. Az idő múlásával a vágyak egyszerűen attól kopnak el és halnak el, hogy lehetetlen azok teljesítése.

A folyamat azonban rendkívül felgyorsítható, amint az ember felismeri annak szükségességét, hogy megszabaduljon a rossz vágyaktól, amelyek akadályozzák, és megteszi a szükséges erőfeszítéseket. Az, aki nincs tisztában a dolgok valódi helyzetével, általában tépelődik a vágyain, így meghosszabbítja azok életét, elkeseredetten ragaszkodik az asztrális anyag durvább részecskéihez, ameddig csak tud, mert az ezekhez kapcsolódó érzékei tűnnek a fizikai élethez legközelebbieknek, ami után még mindig vágyódik. A helyes eljárás számára természetesen az, hogy kiirtja a földi vágyakat, és a lehető leggyorsabban visszahúzódik önmagába.

Még az asztrális élet körülményeinek puszta intellektuális ismerete, és tulajdonképpen a teozófiai igazságok általános ismerete is felbecsülhetetlen értékű az ember halál utáni életében.

A legfontosabb az, hogy az ember a fizikai halál után teljesen világosan felismerje, hogy állandóan visszahúzódik az Én felé, és hogy ennek következtében gondolatait amennyire csak lehetséges, kivonja a földi dolgokból, és figyelmét spirituális dolgokra irányítsa, amelyek a maguk idejében foglalkoztatni fogják, amikor az asztrális síkról a mentális vagy mennyei világba fog átlépni.

Ezt a hozzáállást felvéve nagyon meg fogja könnyíteni az asztrális test természetes felbomlását, ahelyett hogy szükségtelenül és értelmetlenül az asztrális világ alsóbb szintjein késlekedne.

Sajnos sokan vannak, akik visszautasítják, hogy a gondolataikat felfelé irányítsák, és kétségbeesett makacssággal kapaszkodnak a földi dolgokba. Ahogy múlik az idő, a fejlődés természetes folyamatát követve fokozatosan elvesztik az alsóbb világokkal való kapcsolatot, mivel azonban a folyamat minden lépésénél harcolnak ellene, sok szükségtelen szenvedést okoznak maguknak, és komolyan késleltetik felfelé haladásukat.